Csak ült a zongoránál, és közhelyes sablondallamokat játszott egykedvűen. Folyamatosan megismételte ugyanazt a szonettet, aztán elkezdett gondolkodni, miért is játssza egyfolytában.. Semmi okos nem jutott eszébe, így újra elkezdte játszani:

A gyönyör pillanata, amikor elképzelhetetlenül, és menthetetlenül átadod magad az érzésnek, ami a lényedből fakadó lüktető varázs, messzire repítő fantáziahajó, és mámorban úszó fellegekről égszínkék tengerbe zuhanva feledkezel meg mindenről, ami addig létezett, és helyezed más nézőpontba gyenge életed.

Vad hajtásaim között utat vágtál,

időt, és kedvességed rám nem sajnáltál.

Most hirtelen felém szórod boldogságod szirmait,

de kezeim aprók, és elhullatom darabjaid.

Sokszor voltam vad ló,

te porból támasztva tajtékos lasszó.

És vízzel hintett pázsiton mégis megnyugvó.

Nekem adtad minden kincsed,

én a szegény lélek ezek után miben higgyek?

Mikor csöndes partot mosó lágy apály,

akkor te ott nekem örök tündérrózsaszál.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.