Van az úgy, amikor mégis annak érzed magad. Még ha csak néhány tovatűnő másodpercben is..

Igazából nem is számít hányszor, de mindig ugyanaz az érzés fog el, amikor készülődöm. Ma éppen ünneplőbe öltöztem, arcszesz, haj beállítva, csini ing, feszülő vonalak.. Álca. Igazából nem számít hány éves vagyok, mindig ugyanazzal a gyermeki izgalommal tölt el, amikor elindulok, megérkezem, meglátom.. Talán olyan mint az első hullócsillag az idén, amikor meglátod, akkor már senki nem szólhat bele abba, hogy mit tegyél, mit kívánj. Egyszerűen csak elfelejteni néhány órára a való világot! Hinni akarok valamiben, amit nem látok. Talán éppen elkészült egy újabb fejezet, de lehet csupán egy oldal. Ma este olvasva, élve a könyvet, megint izgalmasabbnak tűnik mint legutóbb. Vajon miért van ez így? Ki lehetek én ebben a könyvben? Egy főszereplő? Netán csak egy ágról szakadt mellékszereplő, akinek ott van a kulcs a kezében, de aggályai nem engedik feloldani a megoldást.. Milyen jó, hogy nem tudom. Ahogy azt sem, hogy a jószerencse, vagy őrangyal mikor kelti életre a lapokat, és varázsol a mai estéhez hasonló csodát.

Hisz ma megint otthon voltam:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.