Amikor úgy hirtelen minden összejön, az idő, a hangulat, a zene, a társaság. Gyakran hónapokig kell várni tökéletes pillanatokra, máskor meg egy este alatt jönnek a sorozatos filmkockák. Olyannyira beleégnek ezek a képkockácskák az ember agyába, hogy egy ideig, fel tudja idézni az adott eseményt. Csak be kell csukni a szemet, s erősen összpontosítani, aztán varázsütésre már benne is ülünk nyakigláb a sztoriban. Ha nem menne, segítségül lehet hívni az alábbi remekművet, mely szolgáljon aláfestésként a csodás csillagfényes éjszakában hazafelé tartó, lámpafényben záróvonalon egyensúlyozó fiataloknak : )

Kicsit olyan ez, mint egy ballada. Most éppen egy hete tart. S miért az előbbi mosoly? Hirtelen elképzeltem a két fiatalt, ahogy hazafelé igyekeznek az idilli, tökéletes, überszuper gondolatok, érzések, rémséges dzsungelében. A rémség, és a dzsungel csupán azért szerepel, mert valahol lehet érzeni, hogy nem fog örökké tartani, eme csodás utazás. Talán már látják is a selyemszál végét, amit megint el kell engedni. Talán az elszakadt csupa fény szálak összességében most sikerült egy újabb sebet ejteni. A korábbi érzések, tudatállapot megváltozott. Az igen nemmé változik, a létezés széttört porcelándarabkákban hever a rideg járólapon. Ezer forró tűvel égető, de mégis jégbarlang hidegben dobogó szív üti utolsó, leghevesebb dobbanásait. Majd az a tipikus film pereg le újra előtted, amelyben mindent egyszerre látsz. Valamiért csak a szépek vannak meg színesben, a többi fekete fehér, és elmosódott sárgás papírokon van megfestve. Nincs időd már nagyon gondolkodni, mert a következő lépést már nem te teszed meg. Egyszerűen a közhelyes valóságban ébredsz fel, amikor eljut a füledbe a hangfoszlány: n.e k.e.r.e.s.s . . .

Próbálsz épkézláb mondatokat formálni a száddal, de már csak a szomorúság legmélyebb árnyékai törnek felszínre belőled, melyek összeráncolják korábban örömet sugárzó arcod. A belső kiszolgáltatottság, könnycseppeket rajzol a szemeidbe. Majd partra vetett halként próbálsz az életető oxigén után kapkodni..Ezek az utolsó emlékképek. Ezután megpróbáltam még utoljára megérinteni, és megérezni a legeslegcsodálatosabb dolgot. Hozzáérni, és mint legmohóbb kolibri, beszívni minden üdítő nektárcseppjét, mit a jelenléte, közelsége adhat nekem. Az utolsó félszeg ölelés után nem maradt más nekem, mint behunyni a szemem, és jó mélyen eldugni a legszebb pillantásokat, amelyeket valaha is kaphattam tőle. Azután csak vártam, hogy végleg elengedje a kezem..

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.