Kb. 4-5 éve éreztem ugyanezt az ürességet, és elhagyatottságot, ami most percről percre egyre inkább beleeszi magát a gondolataimba. Eszméletlen pocsék egy érzés amikor ráeszmélsz a nagy semmire. Üresség, fehér foltok mindenütt, az emberek arca meg láthatatlan fantomképpé összemosódott lötty.. Ha van egy biztos pont ahová mindig visszamenekülhetsz, az nyugalom. Ha van egy biztos pont ami folyamatos erőt ad minden helyzetben, akkor az békesség. Ha van egy biztos pont akihez bármikor fordulhatsz, akkor az szeretet. Hirtelen elveszteni az összeset egyszerre, tragédia.. Utálok temetni. Sajnos már sokszor volt rá példa, sok mindenkit ki kellett zárnom, mert amíg nem tudom bedobni a nagy szalmadobozba, ahol a többi kacatok is megtalálhatóak, addig még a -jelent valamit- dolgok között van, szóval nem jelentéktelen. Ha meg megszoksz, megszeretsz valamit, akkor az meg -lévén te is ember vagy,- a részeddé válik. A részeddé válás meg egy hatalmas függőséget okozó, az elvonási stádiumban pedig eszméletlen fájdalmat hordozó megfogalmazhatatlan állapot. . . .

Düh, kiszolgáltatottság, és tehetetlenség. Mert rá vagy kötözve egy orbitális vasmacskára, és éppen azon agyalsz, hogy még meddig tudod visszatartani a lélegzeted, és mi lesz amikor már olyan sötét lesz, hogy nem látsz majd semmit. Hirtelen tele leszel félelemmel, és egyszer csak koppanást érzel, mert éppen most értél le a legeslegaljára. Onnan ha marad elég levegőd, akkor szépen felúszol az éltető napsugarakat követve a felszínre, és szépen lent hagyod azt a csúnya nagy vasdarabot.Egyedül úszol fel..

Meddig tarthat ki valami, ami valaha minden volt? Hogy lehet az, hogy néhány év után az, amit akkor még mindennek gondoltál mára büdös fekete pocsolya lett? Verőfény, fagyos levegő, kint hideg, de benn annyira a legszebb nyáresti melegség árad. Ki is gombolod a kabátodat, mert szeretnéd, ha a lehető legtermészetesebben tudnál viselkedni, mert nem kell kész akarva dacolni a hideggel. Abszolút lényegtelen minden külső körülmény, esemény, benyomás. Bármi bárhol bármikor mennyi, csupán az okozónak kell ott lennie. Persze aztán csak eljön az igazi nyár este is, meg minden amit kívánni lehet;csodálatos kora őszi mezőkkel, idilli hűvös éjszakákkal, és plafonra pakolt temérdek csillaggal. Ez egy mesekönyv lett, ami ott van az asztalom alján, azóta már egy csomó mindent rápakoltam, de a tudat, hogy nekem van egy ilyenem, mindig megelégedettséggel tölt el. Így már nem úgy vágyok rá, mint fiatal madár az első repülésre..

Felejtés? Delete gomba. Neked kellene kinőnöd. Mondjuk, ha szivárvány esővel locsolom, akkor még a sötét pincében is sikerül megerősödnie. Nehéz-nehéz nehéz!!! Régen még működött a telepátia, régen még voltak éjszaka foglalt jelzések, mert egyszerre ugyanazt ugyanott. De egyedül már nem tudok indikátorpapírrá válni. Évezredek óta elcsépelt, és sablon gondolatok kavarognak most a fejemben. Idő, gyógyít, sebek, keress, nő, újra. Ha sablon lettünk volna, olyan szívesen ugranék az előbbi szavak által képzett homokdűnébe. Csak másként, mást, megélni, más érzés, s tudatállapot lehet elfelejteni is. 

Jellemfüggő minden. Ha hülye vagy túléled, ha begubózol, meghalsz. Ha megtartod a tudatot, túléled a történetet. A mély emlékek soha nem válnak semmissé, éppen ezért kell a fontos pillanatmorzsákat egyesével kell felszedni a padlóról. Ha sikerült aztán látod meg milyen szép :)

Végül.Vége. Viszont. Ez volt vagy talán van a legeslegeslegcsodálatosabb dolog, amit átéltem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.