Nem is terveztem, hogy ma jövök, de valamiért mégis ide fújt a csodálatosan hűs, késő esti szellő. Azért jók már a mostani esték, megvannak a kellékel, pont ugyanúgy, mint egy hangversenyteremben. A vonósok a tücskök-mondjuk némelyiknek van még mit tanulnia-, a bőgősök a baglyok, vagy egyéb nagyobb testű, mélyebb hangszínnel rendelkező madarak. A zongorára még nem igazán találtam pályázót, de majd ma este kritikusabb füllel fogok fülelni, hogy talán megtalálom a hiányzó láncszemet. Nos, a hétvégén jó-párszor kikeltem magamból, hol jobban hol kevésbé.

A lényeg, hogy hol vannak már a régi megbecsült szavaink, cselekedeteink, gondolataink, amik hajdan magyarrá tették a magyar népet???  Vajon jó, behódolni az idegen kultúrának, és megengedni, hogy véglegesen lehúzzon bennünket a wc-n? Néha egy kicsit meg kellene próbálni szembe menni az árral, persze, tudom jobb behódolva beállni, a többezres birkanyáj közé. Valóban egyszerű, és jólesően megnyugtató. De a birkák érdektelenek mindennel szemben.. Kielégítik napi szükségleteiket, és magasan beleszarnak abba, hogy ez jólvan e így. Vagy most tényleg az jelenti egyeseknek a legnagyobb örömet, hogy méregessék gyomruk tárolókapacitásának végleteit, vagy mértéktelenül vedeljék a sört, aztán jóízű büfögések mellett szétkenődő zsírpárnák gyűrűjében belehuppanjanak az izzadságszagú fotelbe?? Aztán meg csodálkozok azon, hogy mennyi a fásult, véleménymentes, kikészített ember. Persze jó a sablon, mert egyszerű, csak rá kell tenni a lapra, kivágni és kész is van. De izgibb megfordulni, és kitalálni saját mintadarabot. Amit csak azok másolnak, akik akarnak is valamit az élettől.

Egy mondat erejéig visszatérek a címhez. Meghalt ma egy ikon, akit Mádl Ferencnek hívtak. Hatalmas jelenség volt, jó pár X-en túl, és szépen megidősödve. Mivel halálhírét megrendülten fogadtam, egy számomra kedves -mindig őt(is) eszembe juttató- számot szeretnék emlékének ajánlani:

Végül pedig, álljon itt egy idézet tőle:

"A kultúra olyan, mint a flóra, amelyben minden egyes fának, bokornak és fűszálnak megvan a maga helye és szerepe. Mindazonáltal nem a fák, hanem a bokrok és a fű tudnak a sivatagnak leginkább ellenállni. Ez az igazság a kultúrára is áll. Csak azok a közösségek tudnak és fognak fennmaradni, amelyek - kis népességük ellenére -, miközben magukba szívják az uralkodó kultúrák befolyását is, kötődnek és ragaszkodnak gyökereikhez, képesek megőrizni nemzeti önazonosságukat és nem esnek divatos tendenciák áldozatává. Az emberiség csak így tudja megőrizni a kultúrák eredeti sokszínűségét és gazdagságát, tehát lényegadó jellegzetességét, csak így menekülhet meg egy globális homogenizáció fenyegető sivatagától."
("Tegyük meg, amit tudunk, hogy jobb legyen a föld" Beszéd az UNESCO Általános Konferenciája 27. ülésszakának plenáris ülésén, Párizs, 1993. okt. 27.) Mádl Ferenc: Az európai örökség útjain, Atheneum Nyomda Rt. 1993: 68

Vajon hol tehetnék átmenetet az előbbi gondolatok, és a fenti idézet között? Érdekes kérdés.  Vajon néhány évtized múlva, hová fog fejlődni a jelenlegi állapot? Bízom benne, hogy akkora is marad még némi értékteremtésre időt, s energiát befektető ambícióval teli szív. Mivel a jelenlegi állapot, mely felé megállíthatatlanul sodródnak, talán nem a legjobb út afelé, hogy tudatos, békére, hazára, családra nevelő társadalom épüljön, s fejlődjön.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.